A tegnapi nap folyamán egy környékbeli sikeres vállalkozó jött a szállodánkba kikapcsolódni, a wellnesst használni. Évek óta gyakori vendég nálunk, húzza az igát, küszködik a nehézségekkel, de mindig próbál feltöltődni, és ilyenkor elmenekül hozzánk. Igaz a telefon mindig a kezében van, 24 órás szolgálatban ő is, és mára már annyira összebarátkoztunk, hogy mindig megállunk egy kis beszélgetésre, eszmecserére. Egy barátnőm, aki éppen nálunk pihen döbbenten hallgatta végig a beszélgetésünket.

Sokszor csak megerősítjük egymást, nála sem, nálunk sem jobb a helyzet, ugyanazokkal a problémákkal küzd és nem nagyon találja a megoldás kulcsát.

Értetlenül állunk a dolgok előtt, hogy míg ilyen nagy számban keresik a munkavállalókat az országban, munka van bőven minden területen, miért sopánkodnak az emberek, miért csak a negatív dolgokat látják, miért nem tudnak örülni a napfelkeltének, naplementének, az egészségüknek, barátaiknak, családjuknak.

Gyakran hallani nehéz sorsú emberekről, akiknek valamiért vakvágányra futott az élete, de könnyebb ilyenkor adományt kérni, minthogy felálljak, újrakezdjek, olyan helyre költözzek, ahol szállást, étkezést és munkát is biztosítanak számukra.

Minden nehéz sorsú, nehéz helyzetben lévő családot felkarol a média, de ki karolja fel azokat a magyar vállalkozókat, akik nap mint nap 12-16 órát dolgozva, munkát adva másoknak, küzdik végig a mindennapokat, akik az értékrendükből leadva működtetnek egy céget, megalkudva a dolgozókkal csak azért hogy talpon maradjanak?

Hová  tűnt a munkaadó irányába juttatott figyelem, tisztesség ,becsület?

Úgy kell védenünk a dolgainkat, hogy mindenhová ki kell építeni a kamerarendszert, hogy még elalvás előtt is azt ellenőrizzük, dolgozik e a dolgozó? Bezárták e az ajtót? Lekapcsolták e a villanyt? Eltulajdonítanak e valamit a konyháról, italraktárból?

Hová tűnt a megbízhatóság? Szerepel e ez a szó a mai fiatalok értékrendjében?

Tudnak e akkor is dolgozni,ha nincs állandó kontroll, nincs ott a főnök?

Sokat hallunk a fizetésemelésekről, a motivációról. A tegnapi beszélgetés során elmesélte ez a barátunk, hogy egy nagyobb rendezvény során jelentős borravalót kaptak a dolgozói. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy semmilyen reakciót nem váltott ki az emberekben.

Korábban egy felszolgáló a szakma elhivatottsága miatt lett profi, mert szerette az embereket, a munkáját, és majd kiugrott a bőréből ha borravalót kapott. Ma már ez se motiváló tényező?

Sok pénzt akarok, de minél kevesebb munkával?

Azt is mesélte a barátunk, hogy kétszer annyi ember sürög ma egy időben a konyhán, mert van 34 fél embere, 40 negyed és a többiről ne is beszéljünk.  Csak így tud létezni.

Pedig forgalom, igény az általa nyújtott szolgáltatásnak van!!!

Hová tűnt a tolerancia?

Egy beosztást elkészítenie felér egy horror film elkészítésével, mert az egyik ember nem akar a másikkal dolgozni, a másik a harmadikkal és így tovább. Aztán fogja magát és nem megy be dolgozni...De  ha a béréből azt a napot levonja, akkor van csak igazi felháborodás!

Hová tűnt az empátia? 

A dolgozók összetartása, egymás segítése? 

Helyette megy a furkálás, ez miért ezt csinálja, miért ennyit keres, miért így dolgozik, miért nem máshogy?

Ennek ellenére a vállalkozó barátunk megy előre, mert hajtja valamiféle vágy, alkotás, nem az a tény, hogy jobb életet biztosítson a családjának.

Már-már többet beszélget a dolgozóival, foglalkozik a lelkükkel, tudja kinek mikor mire műtötték a nagymamáját, ki mikor vett tűzifát, mennyi a rezsije, milyen konfliktusa volt otthon.

Mert ma egy vezető már pszichológus, tanár, coach, munkatárs is, akire a dolgozók mindig mindenben számíthatnak.

És akkor jön a feketeleves.

A tőlünk elküldött dolgozó nála keres munkát, ad is neki, mert szüksége van emberekre, a tőle eljött dolgozó pedig nálunk. Hazudnak rólunk, vagy róla és mi csak nézünk döbbenettel egymásra, hogy mi van? 

Azok után, hogy felkaroltunk, segítettünk valakit, még minket vagy éppen őt áztatja?

Az elküldött szakács arra hivatkozik, hogy bemutató séf állást kapott, holott mi küldtük el, mert hazudott és több kollégától is kölcsönöket kért, a volt vezető azért kért szabadnapot, mert hozzánk jön tárgyalni, mert vissza akarjuk venni, mert édesapám nagy beteg. Döbbentem hallgatom! Ha fizetnének sem vennék vissza olyat, aki meglop, becsap, aki oda piszkít ahonnan eszik! Édesapám egészségével meg ne játsszon senki!

Na ezt azért nem!

Nagy baj van itt kérem!

Lassan már minden jár annak, aki saját magát sodorta, sodorja bajba, de a tisztességesen dolgozó magyar vállalkozónak csak a munka jár, az ellenőrzések hada, ha netán hibázik büntetések nagy összege, de megbecsülés az nem!

Nézzük már meg hány bejegyzett vállalkozás van ma Magyarországon és ebből hány olyan sikeres, ami már évtizede működik és tényleg dübörög tőle a gazdaság?

Nem ezeket az embereket kellene segíteni és nem a kimerültsége hajszolni?

Legyünk már elég bátrak ahhoz is mi EMBEREK, hogy beismerjük a hibáinkat, és merjük már kimondani azt a szót, hogy bocsánat, sajnálom.

Merjünk már tükörbe nézni, és legyünk végre tisztességesek, becsületesek, alázatosak.

Egyszerűen csak EMBEREK!